Blog 2.

14. fejezet

Suli után Adrien köszönés nélkül nem velem együtt, hanem a másik irányba indult el.

-Hova mész? -kérdeztem. 

-Bocsi most haza kell mennem. Szeretném végre hogy anya újra velünk lakhasson és Ethan meg tisztázná magát. 

-Én értelek de azért egy sziát mondhattál volna. Mi a baj? Reggel óta olyan... fura vagy. Mintha a tegnap délután megváltoztatott volna. Na jó... Bevallom engem is... -nevettem el a mondandóm végét. -csak engem pozitív irányba.

Komorultam el újra. 

-Beszélhetnénk később? 

-Nem. -mondtam határozottan

-Jó akkor gyere velem. Apámnak úgyis el kell fogadnia hogy együtt vagyunk.

-Akkor talán tegyél úgy mintha tényleg együtt lennénk. Kinyögnéd végre hogy mi a bajod? 

-Igen! Az hogy nem akartam apa lenni! -mondta idegesen fennhangon.

-Jaj ugyan már, csak ennyi? Majd imádkozunk, és létezik esemény utáni tabletta is. -humorizáltam, holott tudtam én is hogy nem éppen ideális dolog lenne 15 évesen teherbe esni

-Megnyugtat. -mondta szarkazmussal

Mikor odaértünk a házhoz láttam Adrienen hogy nagyon izgul. 

-Nyugi... -mondtam bizonytalan hangon

-Nyugi, csak a fél életemről van szó... -szólt

-Azt hiszem akkor inkább nem mondok semmit. -forgattam a szememet

A házban ott volt mindenki. Mr. és Mrs. Agreste, Ethan és Camille. 

-Apa! Honnan tudtad hogy itt van anya és ide hívtad? -kérdezte rémülten Adrien.

-Azt hiszed nem láttam amikor itt beszélgettetek tegnap a kapu előtt? Nem volt nehéz megtalálni édesanyád. 

-Én pedig azért vagyok itt Camille-al hogy bejelentsem: vége. Vége minden harcolósdinak. 

-Akkor minek a Páva talizmán? -nevetett szórakozottan Adrien anyukája.

-Hogy a micsoda? -fordult oda Gabriel.

-A tal... Semmi.

-Szóval nálad van, hogy került hozzád?

-Azt hiszem... Mi nem zavarunk. -indult el az ajtó felé Ethan Camille-al.

-Mi se nagyon szeretnénk... -húzott ki Adrien a kijárathoz a karomnál fogva.

Amikor a kapu elé kiléptünk összenéztünk és egyszerre kijelentettük:

-A tabletta.

Villám sebességgel rohanni kezdtünk egy gyógyszertár felé. 

-Hát reméljük a használ. Jó drága volt. -nevettem el magam

-Marinette, tegnap óta mindenen vihogsz. -állapította meg mosolyogva Adrien

-Tényleg? -mondtam félszegen.

-Igen, de nem baj, aranyos vagy. -ölelt meg.

-Adrien, mostanában olyan ritkán beszélgetünk. -jelent meg Chloé

-Miről kéne beszélgetnünk? -húzódott el Adrien Chloé ölelésre nyújtott karjaitól.

-Hát nem is tudom... Jól megvagytok Marinettel? -mért végig minket mosolygós tekintettel, aztán hirtelen komoly lett.

-Oh, mondjuk látom hogy igen. -szegezte a tekintetét a nyakamra.

Otthon Tikki szomorúan repült elém.

-Marinette... -kezdte

-Mi a baj? -fogtam meg a kis kwamit.

-A helyzet az, hogy Halálfej már nincs többet. Így se Katicára, se Fekete Macskára nincs szükség a jövőben. Így azt hiszem, el kell hogy búcsúzzunk.

-Micsoda? Már nem lehetek többé Katica? 

-Nem. Hiszen mi értelme lenne? Párizs újra boldog, a gonosz eltűnt.

-Jaj Tikki... -csordult ki egy könnycsepp, végig az arcomon.

-Ne sírj. -törölte le a könnyemet

-Ne haragudj, de nem szeretem a hosszú búcsúzkodást olyasvalakitől akitől szeretek. -mondtam és levettem a fülbevalóm. 

Szomorúan elsétáltam Adrien háza felé megkérdezni, hogy már az ő kwamija elmondta-e neki hogy már nincs szükség szuperhősökre. Ám amikor beléptem a szobájába el se hittem amit láttam: Éppen egy pisztolyt fogott és az álla felé közelített vele.

-Mit csinálsz? Adrien!! -rohantam oda és kicsaptam a kezéből a pisztolyt, de éppen elsült amint esett le és majdnem a lábamban landolt a golyó. Sőt, egy kicsit meg is sebesítette, de az is iszonyúan fájt.

-Úristen magadnál vagy? Miért akartál öngyilkos lenni? -nyöszörögtem miközben teljesen erőmmel szorítottam a sebet.

-M-Marinette... Miért jöttél be?

-Kérdezni akartam valamit. De látom te nagyon egyszerűen akarsz kibújni a felelősség alól. És tudod jól esne ha hívnád a rohadt mentőt! -erre már tárcsázni is kezdte a számot, majd oda rohant mellém.

-Ne haragudj! -telt meg könnyel a szeme és az ölébe fogott. Levette a pólóját és rányomta a sebemre.

-Miért? Miért csináltad ezt? Itt akartál hagyni mindent? Engem...? -zokogtam a félelemtől lesokkolva. -azt hittem a tegnap történtek után jobb lesz és még erősebben fogunk kötődni egymáshoz, de nem. 

Amint ezt kimondtam elájultam. Mikor fölébredtem azt hittem kórházban leszek de tévedtem. Adrien szobájában feküdtem az ágyon.

-Miért vagyok itt? Nem hívtad a mentőt?

-De csak... Visszavontam hogy jöjjenek ki. Nem akartam rendőrségi ügyet. -vakargatta meg zavartan a tarkóját.

Még mindig nem volt rajta póló, valószínűleg azért mert el se mozdult mellőlem hogy újat vegyen föl. Teljesen bolondnak éreztem magam, még ezek után is teljesen izgatott a félmeztelen látványa. Próbáltam valahogy terelni:

-Kösz hogy lelőttél... Elmondanád miért akartál meghalni?

-Életem, bocsáss meg... Csak... Anya és apa összevesztek, anya újra elutazott. Aztán jött Plagg hogy már nincs szükség szuperhősökre. És még az is, hogy még mindig nincs kizárva hogy apa vagyok.

-Na figyelj... Azt hiszed engem nem sokkolt amikor megtudtam volt Katica-nincs Katica? Anyukáddal azért még tarthatod a kapcsolatot csak mert apukád nem fogja. És mondd... Annyira szeretsz ha lenne közös gyerekünk beleőrülnél?

-Igazad van... -nézett szomorúan -hogyan tehetném jóvá?

-Mondjuk úgy hogy soha többé nem próbálsz öngyilkos lenni. -mosolyodtam el

-És mi lesz a lábaddal? 

-Áh semmi, majd meggyógyul. Bár addig itt lakom vagy mi? -nevettem.

-Hát persze. Itt fogsz feküdni. -mosolyodott el kajánul és rám kacsintott

-Máris megismételnéd a tegnapot? -húztam magamra.

-Bármikor, édes. -csókolt meg

Jó pár hét telt el míg meg nem gyógyult a sebem. Mint kiderült szerencsére nem voltam terhes.

A szüleim elmentek egy kicsit pihenni egy wellness "hétvégére", és ez időre a pékséget is bezárták.

-Adrien, el tudod képzelni? Egyedül leszünk itthon, 3 napig. Azt csinálnuk amit akarunk és olyan hangosan ahogy csak szeretnénk. -haraptam az ajkamba

-Tudod mi hiányzik? De nagyon...

-Hát. Sejtem... A szuperhős élet. Igaz?

-Igen... 

-Még mindig nem adtuk vissza a két talizmánt, és Fu mester se veszi vissza. Ez jelent valamit... -mondtam, és fölvettem a két fülbevalót, majd Adrien is fölvette a gyűrűjét

-Tikki pöttyöket fel! -változtam át, és kiugrottam az ablakon, majd át egy tetőre.

-Hát akkor... Plagg, karmokat ki! -változott át Adrien is.

-Végre, újra! -nevettem boldogan.

-Biztos jó ötlet ez? 

-Mi van Cicuskám, csak nem félsz hogy baj lesz belőle?

-Ami azt illeti, de... Hiányzik, hiányzik de hagyjuk inkább az egészet. Éljünk újra normális életet, pont úgy mint régen. Legyen úgy ahogy 1 éve. Minden.

-M...Minden? De 1 éve még nem voltunk együtt!

-Oké, minden, ezt leszámítva. Soha nem tudnálak elhagyni, szerelmem. Menjünk haza. 

-Hát, ha nagyon muszáj... Amúgy se olyan izgalmas már csak így szuperhősnek lenni, hogy nem is kell semmit csinálni...

De ekkor hirtelen egy lila fénycsóva fonódott körém és egy épület kéményéhez szorított. 

-Úristen mi ez? Nem bírok mozdulni! -kiáltottam kétségbe esetten.

-Végre újra fölvettétek azt a két nyomorult talizmánt... -hallatszott Halálfej hangja

-Macskajaj! -Macska megpróbálta szétmarni a lila fogvatartó fényt, de nem sikerült neki. Sokkal erősebb volt az az erő ami fogva tartott.

-Ilyen még sose volt, hogy cserben hagyott az erőm... -nézett csalódottan a kezére

-Ethan... Azt mondtad abbahagyod... Most ezt miért kell? Mit akarsz tőlünk? -telt meg könnyel a szemem. Nem csak a szomorúság miatt, hanem a fájadalomtól is: alig kaptam levegőt.

-Igen, azt hittem én is... De ez a szemét Camille elhagyott, ráadásul itt volt Adrien anyja is, és... Ő kell nekem!

-De anya már nem szeret téged... -mondta magabiztosan Macska.

-Majd ha Isteni hatalmam lesz fog!

-Ugyan már... Anyu nem ilyen. Ő az embert szereti és nem a vagyonát és hatalmát...

-Majd meglátjuk... -vette le az egyik fülbevalóm, de Macska gyorsan elém ugrott mielőtt a másikat is levehette volna

-Ethan, ne... Segítek neked... Hogy együtt lehess anyával, csak a talizmánt ne vedd el és engedd el Katicát.

-Jól van kölyök, de ha szavadat szeged az mindkettőtök életébe fog kerülni... -mondta, és mielőtt még eltűnt volna eltűntette a körém fonódó fényt.

-Ez komoly? -néztem Macskára.

-Nem tudtam mást kitalálni.

-Na jó, mindegy. De azt hiszem többet inkább ne változzunk át szuperhősökké. -ugrottam vissza a tetőmre.

-Mit találjak ki, hogy anya összejöjjön ezzel a hazug döggel? Egyáltalán hova utazott anya? Kár volt átváltozni... -fogta a fejét Adrien.

-Azt hiszem ez teljesen az én hibám. Én találtam ki hogy változzunk át. -bámultam szomorúan a földet de Adrien nem válaszolt.

-Hallgatás: beleegyezés. Tudom én. Bízd csak rám az egészet, majd én kitalálok valamit. Te csak ne is gondolj rá.

-Jól van, de akkor valami jót találj ki, gondolom nem szeretnél meghalni.

-Akarod mondani "te se szeretnél meghalni" igaz? -néztem szigorúan a szemébe.

-Igaz... -mondta nem túl meggyőzően

Másnap a suliban azt vettem észre, hogy Lila megint ráhajtott Adrienre, ugyanis most szakított az előző pasijával. (Tudni illik, hogy az egész iskolában ő a legmanipulatívabb...)

Adrien éppen a folyosón beszélgetett Ninoval, amikor Lila egyszer csak kézen fogta Adrient és kihúzta az iskola elé. 

-Most te tényleg együtt vagy ezzel a nyomi Marinettel? -kérdezte. Alig bírtam megállni hogy ne menjek oda és pofozzam föl, ugyanis titokban végig követtem őket.

-Már elnézést de Marinette nem nyomi. És igen együtt vagyunk, már egy jó ideje, ha nem vetted volna észre. De te csak a csodás kis magánéleteddel voltál elfoglalva meg a milliomos hapsiddal.

-Jó, én csak kérdeztem... -nézett bánatos kutyaszemekkel.

Ekkor kínos csend következett, de Lila újból megtörte ezt:

-Nincs kedved találkozni a parkban délután?

-Nincs. És nem is lesz sose. -indult el a lépcsőn lefelé Adrien

Ám ezt Lila nem hagyta annyiban. Utána rohant és a kezébe nyomott 15 eurót.

-Na és most? -mászott Adrienre.

-Szerinted engem le lehet fizetni? Hát nem. -vágta le Adrien a földre a pénzt, és Lilát pedig ellökte magától.

-Adrieeen! -sikított Lila, mire mindenki oda kapta a fejét. 

-Tudod babám, valakinek érzései is vannak, és nem csak a pénz érdekli. -sétáltam oda a lány mellé.

-Marinette... Te csak ne szólj semmit... Utállak... -fordult el savanyú képpel és könnyes szemmel

-Óh csak nem sír valaki? Valaki, aki olyan nagyon tud manipulálni? Vagy mégse? -mosolyogtam.

-Úgyis megszerzem Adrient. -vont vállat

-Jól van, csak ne sírj, mert lejön a sminked. -intettem neki 

-Fhúú, oltáás! -hallottam valakinek a távolból gúnyos hangját.

Adrien után siettem aki a mi házunk felé tartott. Ekkor hirtelen megcsörrent a mobilom: anya volt az.

-Szia kicsim! -szólt a telefonba.

-Anya... Valami baj van?

-Nem sőt, épp ellenkezőleg! Nem zavarna ha plusz egy napot maradnánk? Olyan jó itt pihenni!

-Jaj dehogy... Jól megleszünk.

-Rendben drágám, szia! -köszönt el.

Amint fölnéztem azt láttam, hogy Lila Adrien mellé lép és átkarolja.

-Hova mész? Zárva van a pékség... 

-Nem a pékségbe megyek, hanem föl Marinette-hez.

-Jaj kicsim, még mindig nem ismersz eléggé. Tudod, észre se fogod venni, és egyik nap már belém leszel szerelmes... -próbálta Lila megcsókolni Adrient, de szerencsére sikerült időben elkapnia a fejét

-Kopj már le rólam... -húzódott el Adrien, ám ekkor Lila a pékségünk falához lökte, és a pólójába markolva megcsókolta. Ott álltam, és csak némán, lesokkolva néztem a jelenetet. Először teljesen földbe gyökerezett a lábam, de hirtelen sikerült megindulnom. 

Megfogtam Lila haját és egy erélyes mozdulattal elrántottam és a földre löktem. Adrien tágra nyílt szemmel, elvörösödött arcal nézett Lila után.

-Takarodj... -markoltam a vállába a dühtől remegő kezemmel és a lábába rúgtam.

Több se kellett neki, egy hatalmasat vert az államba, ezzel mégjobban fölbőszítve. Teljes testsúlyommal a hasába térdeltem, mire ő úgy arcon csapott hogy vérezni kezdett az orrom. Egy újabb ütést akart rám mérni, de Adrien megfogta a karját, és kirántotta alólam.

-Abbahagynátok? -kérdezte idegesen.

-Ez a kis liba kezdte... -védekezett Lila

-Igen, de nem én smároltam le más pasiját... -mondtam

Erre már nem tudott mit mondani Lila, és dühösen elindult.

-Akkor is az enyém leszel. -mosolygott vissza Adrienre.

15. fejezet

Fölrohantam a szobámba, és idegesen lecsaptam az iskola táskám a szoba közepére. Adrien is jött utánam, és próbált csitítgatni.

-Azt hiszed nem láttam hogy néztél miközben megcsókolt Lila? -förmedtem rá.

-Miért, hogy néztem?

-Hát nem úgy mint akinek nagyon rossz az ami történik!

-Valóban nem volt valami rossz, de... -nem hagytam hogy végig mondja egy hatalmasat ütöttem az arcára, még az én kezem is rendesen belesajgott.

-Inkább lettél volna öngyilkos.... -szűrtem ki a fogaim közül

-Mi?

-Szerinted ez most normális amit most mondtál?

-Hát, nem éppen...

-Egyet értek. Szerintem most nagyon gyorsan tűnj el, és lehetőleg úgy hogy ne is lássalak többet. -mutattam az ajtó felé

Bánatosan elsétált én pedig zokogva borultam az ágyamra. Azonnal fölhívtam Alyát hogy jöjjön át. Pár percen belül meg is érkezett.

-Mi a baj kislány? -ölelt át.

-Adrien... Megcsókolta az a hülye kis Lila, de még nem is volt neki rossz... -sírtam

-Jaj Marinette... Annyira sajnálom... -fogta együttérzően a kezemet

Másnap a suliban némán ültem le a helyemre, még csak nem is köszöntünk egymásnak Adriennel. Vörös volt a szemem az egész éjjelen át tartó sírástól. Megjelent Lila, és boldogan Adrien mellé libegett. Fölült a padjára és könnyeden megcsókolta.

-Mmh, sosem gondoltam volna, hogy egyszer együtt leszek a leghíresebb -és helyesebb- modellel. -dobott egyet büszkén a haján

-Lila, mi nem vagyunk egy....

-Sssh... Dehogynem... -tapasztotta mutatóujját Adrien ajkára

Nem bírtam tovább nézni ahogy ott enyelegnek előttem, fogtam az egyik könyvem és teljesen erőmből Lila fejéhez vágtam.

-Auu! -kapott a fejéhez.

-Marinette? -nézett hátra Adrien.

-Igen én is itt vagyok. Oké, hogy már nem járunk de legalább ne itt előttem nyaljátok-faljátok egymást! -még saját magamnak is fájt amit kijelentettem, hogy már nem vagyunk együtt.

-Mi? Hogy érted hogy már nem járunk? -jött oda mellém.

-Te annak neveznéd, hogy járunk, hogy nem szólsz hozzám és más csajjal smárolsz?

-De Marinette, én téged szeretlek...

-Jaj ne, még el is hiszem mindjárt...!

Ekkor Alya fölpattant és Adrien elé állt, szigorúan a szemébe nézve:

-Szégyelld el magadat, Adrien Agreste! Soha nem fogsz még egy ilyen jóindulatú, tisztaszívű, őszintén szerető lányt találni mint Marinette. Olyan jól megvoltatok egymással, miért hagytad hogy Lila közétek álljon? Ha igazi férfi lennél nem tudna akkor megcsókolni amikor ő óhajtja, sőt, egyáltalán nem is tudna a közeletekbe lenni! -szövegelt Alya indulatosan.

-De... de... Én nem akartam ezt... -dadogott Adrien

-Nem igazán érdekel mit akartál és mit nem, most mégis így lett! -mondtam könnyes szemmel és kirohantam a mosdóba, ahol gyorsan átváltoztam Katicává mit sem törődve azzal, hogy szabad-e vagy sem, és kimásztam az ablakon. Pár pillanaton belül megjelent Macska is és mellém ült.

-Mit akarsz? -kérdeztem szomorúan.

-Ne haragudj Marinette....

-Nem haragszom. Sok boldogságot Lilával. De... hmm.. -tűnődtem el- emlékszel, amikor elkezdtünk járni? Vagyis, arra amikor megtudtuk egymás kilétét. Hogy milyen boldog voltam hogy együtt lehetek azzal a fiúval akibe év eleje óta szerelmes voltam. Hogy az első csók... milyen zavarban voltam akárhányszor hozzám értél. Aztán ez enyhült. Már nem vörösödtem el folyton, egyre jobban szerettelek és megszoktam a közelséged. Azután eljutottunk a szexig, amire azt hittem egy örök kötelék lesz köztünk, de tévedtem. Inkább szétszakított minket. Öngyilkos akartál lenni, aztán jött Lila, és mindent elrontott, még azt is, amit talán meg lehetett volna menteni ha ő nincs. -mondtam halkan, a könnyeimmel küszködve

Macska lesütötte a szemét, és némán hallgatta amit mondok, majd sóhajtva rám nézett. Ám mielőtt megszólalhatott volna, úgy tettem mint aki mindenbe beletörődik, és fölálltam kinyújtózkodva:

-Na de mindegy is... Egyszer mindennek vége, nem igaz Fekete Macska? -simítottam meg szőke fürtjeit és (magam se tudom miért) megöleltem.

-Jó lenne ha megint úgy lenne mint régen, hogy szuperhősökként védelmezzük Párizst, és én csak álmodozni tudok az Adrienemről, akiről tudom, hogy nem szerethet viszont egy ilyen kétbalkezes, egyszerű lányt. És persze hogy nem tudjuk egymásról ki kicsoda... -folytattam, miközben még mindig öleltem. Ő még mindig csak szótlanul, megsemmisülve ült. Egyszer csak felpattant, azt hittem azért mert le akar lökni magáról, hiszen olyan szigorúan nézett. Ám hirtelen közelebb lépett, az egyik kezével a derekam fogta meg, a másikkal az állam és szenvedélyesen megcsókolt.

-M-mit csinálsz? -toltam el magamtól.

-Mint már mondtam, téged szeretlek és Lilához semmi közöm, és nem hogy nem vagyok belé szerelmes még utálom is! -húzott vissza magához.

-Akkor miért engeded hogy megcsókoljon folyton?

-Hát azt nem tudom... -komorodott el és kisétált a háztető szélére és elnézett a messzeségbe.

Én utána mentem és a vállára tettem a kezemet:

-Tudod mit? Nem rossz ötlet ez a szakítás. Nem hinném hogy mi valóban "egymásnak vagyunk teremtve" ahogy Fu mester mondja. Hagyjuk egymást. Szuperhős társak? -mosolyodtam el és ökölpacsira nyújtottam a kezemet. De Macska ezt nem viszonozta, hanem amint láttam egy könycsepp gördült végig az arcán, és hogy ezt ne nagyon lássam elfordult.

-Te... Te sírsz? -fordítottam magam felé.

-N-nem... -törölte le gyorsan a könnyét.

-Azt látom. Ennyire megviselt a szakítás, Cica? Eddig is kibírtad hogy nem voltunk együtt, ezután is kifogod. -mondtam bizatóan

-Nem, nem fogom! És igen, emlékszem, amikor lebuktunk egymás előtt, emlékszem az első csókra, és hogy mindig milyen édesen zavarba jöttél ha a közeledben voltam. Az első szexre pedig pláne emlékszem, mert az volt életem legszebb órája! És tudod mire nem akarok emlékezni? Amikor Lila rámakaszkodott, és... Hogy mondhattam olyat hogy jó volt az a rohadt csók? Amikor nem volt az?! De jól van, szakítsunk csak, ebből tudod kinek lesz haszna? Annak a kis szemét Lilának! Viszont ha ezt akarod, ám legyen. Én most visszamegyek az iskolába, és lekoptatom, de úgy hogy többet a közelembe nem jön! Ja, és még valami... Nálad jobban senkit nem szeretek, és soha nem is fogok. De a te érdekeid nézem, ezért nem fogok könyörögni hogy ne szakítsunk, mert te csak úgy vagy boldog ha nem járunk. -ezzel átugrott egy másik tetőre, és visszamászott ő is az iskola mosdó ablakán. Szavai teljesen leláncoltak oda, ahova álltam, és utolsó mondatain gondolkoztam. Én is visszatértem az iskolába, és valóban azt láttam amit Adrien mondott, Lila amikor elsétált a padja mellett, távolságtartóan, hideg tekintettel nézett a fiúra. 

Adrien arcát a tenyerébe temetve könyökölt a padon, Nino pedig folyamatosan beszélt hozzá, gondolom bíztatni akarta. Amikor felemelte a fejét láttam, teljesen vörös volt a szemével egyetemben.

-Ugyan már Adrien, komolyan sírsz? Lazíts már tesó, délután menjünk el moziba! A kedvenc filmünk második részét ma játszák. -hallottam meg végre Nino szavait

-Köszi de nem. -hajtotta vissza a fejét

Ekkor megszólalt a becsöngő. Egész órán Adrient néztem aggodalmasan, azon gondolkozva, hogy mit mondjak neki iskola után. Ám mikor vége lett az összes órának nem is lett volna alkalmam bármit is mondanom, Adrien jött oda hozzám egy kérdéssel:

-Marinette, csak annyit mondj... Már csak barátként szeretsz?

Nem igazán akartam erre őszintén válaszolni, de akaratlanul is kicsúszott a számon az igazság:

-Nem...

-De ettől függetlenül nem akarsz ve... -mielőtt befejezhette volna a mondatát Lila jött oda mellénk:

-Képzeljétek.... -virult az arca- a volt pasimmal újra együtt vagyunk! Olyan cuki! Azt mondta csak azért szakítottunk, mert egy kicsit kifogyott a pénzből és nem akart nekem csalódást okozni! Hát nem édes?

-De nagyon édes... -helyeseltem közömbösen

-És... Marinette... Ne haragudj hogy közétek akartam állni, de Adrien... Rá érdemes vigyáznod hogy soha ne veszítsd el. 

-Oh... igen? -kérdeztem bizonytalanul.

-Álompasi. -súgta, majd rámkacsintott és elment

Hirtelen megláttam, amint Camille sírva rohant mellénk és zihálva kérdezte:

-Hol van Chloé?

-Azt hiszem már elment... -mondtam

-Jaj Marinette, olyan butaságot csináltam! -ölelt át szorosan a nő.

Meglepetten visszaöleltem.

-Elhagytad Ethant, nem igaz? -kérdeztem.

-De... Elhagytam! -zokogott

-Olyan jó hogy itt van neked Adrien... Nem is tudom én hogy tehetném jóvá. Nagy balhé lesz itt Ethan részéről... Na mindegy, megyek Chloéhoz, sziasztok... -törölgette a könnyeit

Minden jel arra utalt, hogy egyáltalán nem kéne szakítanom Adriennel, amikor megjelent Fu mester.

-Megint használtátok a talizmánt, ugye? -nézett számonkérően.

-Ne tessék haragudni... De azt hiszem már nem is kell sokáig várni, hogy maga kérjen meg minket hogy újra használjuk őket. Halálfej hamarosan visszatér, úgyhogy jól vigyázzon a talizmánokra. -ezzel elmentem

-Rejtélyes egy kislány...

-Ne is mondja... -hallottam még Fu mester és Adrien beszélgetését.

Amikor hazaértem elégedetten feküdtem végig az ágyamon. Végre péntek... Nézegettem a telefonomban a képeket, ami telis tele volt Adrien és az én közös képeinkkel. Könny szökött a szemembe, és Camille jutott eszembe, hogy nem akarok olyan helyzetbe kerülni mint ő. Gyorsan lerohantam vissza az iskolához, hátha még ott találom Adrient de tévednem kellett. Elmentem a házukhoz, de ott se volt. Az apját is kérdeztem, hogy nem jött-e haza, de nem, nem ment. 

Biztos voltam benne, hogy nagy butaságot készül csinálni. Olyan dolgot, amit soha nem bocsátanék meg magamnak, hiszen mindenért én leszek a felelős. Szomorúan leroskadtam a földre, és az égre néztem:

-Istenem, kérlek... Csak még egyszer hadd láthassam, és mondhassam neki, hogy... Szeretlek...

16. fejezet

Egész délután Adrient kerestem, de sehol nem volt. Percenként hívogattam, de a mobilját se vette föl.

-Miért nem tudtam neki megbocsátani és hinni amikor még lehetett volna? Egy esélyt akarok... -motyogtam magamnak feszülten miközben remegő kézzel írtam neki egy SMS-t. Már este volt, 7 óra, de én még mindig a városban bolyongtam. Az összes lehetséges helyet megnéztem ahol Adrien lehetne, de sehol sem találtam.

-Föladom... Órák óta keresem, hívom, írok neki, de semmi... Annyira megnyugtat, hogy még pisztolya is van, de honnan a francból?! -beszéltem magamban amikor a sétálgató Alyába és Ninoba futottam.

-Marinette! Mit csinálsz itt ilyenkor egyedül? -kérdezte Alya.

-Ilyenkor? Nincs még késő... És az hogy egyedül... Adrien eltűnt.

-Hogyhogy eltűnt? -kérdezte Nino riadtan.

-Úgy hogy elpárolgott vagy én nem tudom. Nincs... Nincs sehol! És van pisztolya is, azt hiszem...

-Hogy micsodája? -döbbent le a barátnőm.

-A múltkor... A lábam... Ajjh hagyjuk! A múltkor is öngyilkos akart már lenni, mert azt hitte apa lett meg a szülei összevesztek. Úgy mentettem meg és ma... Ma már órák óta nem találom, és én hülye még mindig annyira szeretem, és az a baj hogy ő is engem, csak nem akartam neki hinni, pedig kellett volna. -hadartam és zagyváltam össze-vissza miközben levegőért kapkodtam, mert majdnem minden szó után rámtört a sírógörcs

-Úristen... Azt akarod mondani, hogy Adrien elszökött hogy öngyilkos lehessen zavartalanul? -kérdezte Alya.

-Azt hiszem igen.

Alyával és Ninoval is kerestük Adrient 1 órán keresztül, majd ők ketten elmentek. Már csak én folytattam a keresést, mikor Adrien hangját hallottam meg:

-Marinette...?

Azt hittem már megőrültem a sok kereséstől és hallucinálok, ezért nem válaszoltam, hanem körbe tekintgetve hátráltam Párizs sötét utcáin, mikor éreztem hogy valakinek neki mentem. Ijedten rezzentem össze és hátra kaptam a fejem:

-Szia Marinette, miért vagy úgy megijedve? -láttam meg Lilát.

-Oh te vagy az, szia... Az előbb te szólítottál meg?

-Nem. Én most szólaltam meg először hogy nekem jöttél. Mi a baj, és miért kóborolsz itt?

Egy ideig elgondolkodtam hogy elmondjam-e mit csinálok valójában, de döntöttem:

-Áh csak sétáltam. Szeretem az este az utcákat.

-Hát jól van. Akkor én megyek! -intgetett Lila.

Mikor már elég messze ért bizonytalan hangon kiabálni kezdtem:

-A-Adrien?!

-Marinette! -jött máris a válasz.

-Hol vagy?

-Itt... -lépett elő egy háztömb mellől

-Adrien... Hol voltál? Azt hittem öngyilkos akarsz lenni! -borultam a nyakába.

-Úgy is volt... Csak aztán rájöttem hogy megígértem Neked, hogy nem leszek az.

-Miért, miért akartál? Már megint! -löktem el magamtól.

-Szakítottál velem...

-Igazából azért kerestelek, mert szerettem volna valamit mondani... Azt hogy szeretlek... - a lábam remegni kezdett, és elpirultam. Megint úgy éreztem magamat mint amikor még nem jártunk és életemben először vallok Neki szerelmet.

-Én is szeretlek... -csókolt meg

-Miért ijesztettél így rám?

-Elintéztem, hogy Ethan és anya találkozzanak. Igazából főleg ezért tűntem el.

-De úgy volt hogy azt majd én megoldom!

-Most már mindegy... Sok mindenen elgondolkoztam...

-Remélem azon is, hogy már megígérted hogy soha többé nem akarod megölni magadat. Most gyere haza, és mondd el hogy mi bajod volt.

Átváltoztam, majd ő is. Ám amikor egy háztetőn voltunk éppen megfogta a kezemet mielőtt elugorhattam volna.

-Várj... Most nincs kedvem elmenni... Inkább kint maradnék.

-Haha, arról ne is álmodj, hogy egyedül hagylak! Ráadásul még magyarázattal is tartozol. -nevettem, holott teljesen komolyan gondoltam.

-Milyen magyarázattal? Marinette... Minden rendben van. Igazából szerintem miért ne mondhatnánk azt hogy boldogan élünk most már míg meg nem halunk?!

De ekkor hirtelen egy ütést éreztem a fejemen és elájultam. Csak később tértem magamhoz: egy elhagyatott, sötét épületben voltam, a kezeim hátrakötve: egy oszlophoz voltam láncolva.

-Mi történt, hol vagyok? -mondtam magamnak remegő hangon.

-Oh Adrien édesanyja el fog ájulni a csodálattól amikor majd a férjének Isteni hatalma lesz... -hallottam meg Halálfej hangját.

-Ha jól tudom már együtt vagy vele. Mit akarsz még bizonyítani? Engedj el! És hol van Fekete Macska? -szóltam kissé indulatosan.

Válaszul Halálfej fölkapcsolt egy villanyt: nem volt valami nagy fényű, de legalább már láttam valamit. Macska velem szemben, 1-2 méterrel volt kikötözve, csak neki a szája is le volt ragasztva. Halálfej egy erélyes mozdulattal fogta, és letépte a tapaszt:

-No, beszélgessetek egy kicsit. Búcsúzkodjatok. Csak nagyon fecsegős volt a Ciluka. Na és hogy mit akarok bizonyítani? Őszintén... Semmit. Ez már csak bosszú. -mondta Halálfej, és elment, maga után nagy erővel becsapva az ajtót. Ott álltam szemben Fekete Macskával némán.

-Na tessék, mindjárt meghalunk. Hiába segítettem összehozni Anyuval. -mondta Macska, majd a szemével méregetni kezdett engem: tetőtől-talpig többször is végig futtata rajtam a szemét.

-M-mit nézel...? -kérdeztem elpirulva.

-Még föl se tűnt hogy ilyen szexi vagy ebben a Katica ruhában. -harapott az alsó ajkába

-Ne mondj ilyeneket.... -sütöttem le a szememet zavartan

-Miért? Lehet hogy ez volt az utolsó dolog amit mondhattam neked.

Ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta Halálfej.

-Na mit mondtam? -szólt Macska. 

Csörömpölést hallotunk, és éreztem amint egy üvegszilánk fúródik a tarkómba. A Méh volt az, a fölöttem lévő ablakon ugrott be. 

-Szia te kis hűtlen. -nézett rá Halálfej

-Én csak segíteni jöttem. -állt szorosan mellém, és éreztem, hogy elkezdi kioldozni a láncot, és a kezembe nyom egy kést. 

-Na hajrá... -mondta félhangosan. 

-Mit hajrá? -szinte ki se mondta Halálfej, egy hirtelen mozdulattal ráugrottam és a kést a torkához szorítottam. 

-Soha, de soha nem fogod megszerezni a talizmánokat és legyőzni minket. Mert nekünk mindig több szerettünk és segítségünk lesz mint neked. És mit gondolsz, Adrien édesanyja miért van együtt veled? Mert szeret? Hát nem hinném. Csak a fiának szeretett volna szívességet tenni. Azzal pedig mi van, hogy azt mondtad az kerül életünkbe ha nem segít Adrien abban hogy összejöjj Mrs. Agreste-el? Megígérted... Most is meg akartál minket ölni. Vagy mivel magyarázod meg ezt? -feszítettem ki a kezéből egy pisztolyt. 

-Ígéret, ugyan már kislány. Te elhitted hogy betartom amit mondok? -nevetett föl.

-Igen, elhittük. -gördült végig egy könnycsepp az arcomon és eldobtam a kést, és elsétáltam, jelezve hogy én már nem harcolok többet.

-Katica, mit csinálsz? -hallottam Macska kétségbeesett hangját. 

De ekkor hirtelen a Méh fölkapta a kést és beleszúrta Halálfej mellkasába.

-Megérdemled bébi... -mászott a földön fekvő Halálfejre, levette a Pillangó talizmánt és eltette, majd még mielőtt Ethan végleg elvesztette volna az eszméletét lágyan megcsókolta. -még egy kicsit tarts ki Életem, hallgass meg: legközelebb a jók oldalán harcolj, ezt fogadd meg. Hiszen mindig a jó győz.

Ethan már nem tudott válaszolni, csupán az arcával üzent: szemét gonoszul összehúzva jelezte, ő soha nem fog a "Jó oldalon állni". 

-Camille... Te... Képes voltál megölni Ethant? -kaptam a szám elé a kezem.

-Azt hiszem ja. -mászott le róla, és kihúzta a kést a mellkasából. 

-De... Hogyan? -kérdezte Macska. Ő is ugyan úgy le volt döbbenve mint én.

-Hát így. Könnyen. Szerettem, igen. De azt hiszem titeket jobban, szuperhős társaim. -tárta ki a karját ölelésre. 

Mosolyogva megöleltem.

-Nem gondoltam volna hogy ennyire meg fogsz változni. 

-Valójában én sem. Csak nem szeretek veszíteni, és mivel láttam hogy ellenetek senkinek nincs esélye, gondoltam átállok, és besegítek. Csodálatos emberek vagytok, és kívánom hogy éljetek boldogan. Mert nagyon mégrdemlitek. 

-Jaj Camille, te is megérdemelnéd. 

-Dehogy. Látjátok, most is gyilkoltam. Na de azért annyira gyökeresen senki nem fog tudni megváltozni. Talán a felszínen igen, de legbelül mindenki úgy marad ahogyan születik. És ti szuperhősöknek születtetek, méghozzá teljesen egymásnak. Ritka az ilyen, de szép is, mi tagadás. Viszont elmondok nektek valamit: Chloé megint rád kattant, Adrien, úgyhogy vigyázzatok vele. Sosem láttam még ilyen elszántnak a hugit. Esküszöm rosszabb mint Halálfej. Na de én megyek haza, és ti is menjetek. -sétált ki az ajtón, ami egy pár méteres folyosóra vezetett, és annak a végében volt a kijárat.

 Már elég későre járhatott, ugyanis a csillagok már fényesen ragyogtak a Holdal együtt, látszott a sötétségen hogy ez már nem csak esti sötétség, hanem igazi éjjeli. Macskával kézen fogva hazasétáltunk.

-Azt hiszem most már tényleg végleg búcsút mondhatunk a szuperhős életnek. -mondtam

-Akkor leszünk igazi szuperhősök hogyha túléljük Chloét. -nevetett Macska. Hirtelen átcsúszott a keze a derekamhoz, szinte már a fenekemre: -még mindig nagyon szexi rajtad ez a ruha

Kajánul felmosolyogtam rá, hiszen tudtam: megint egy hosszú éjszaka elébe nézünk. 

17. fejezet

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Adrien átkarol és végig csókolja a nyakamat. Elmosolyodtam és felé fordultam.

-Végre, újra... Normális életet élhetünk. -sóhajtottam megkönnyebbülten

-Imádtam szuperhős lenni, de most én is örülök. Tudod, Chloé: őt lehetetlen lenne legyőzni ha még Halálfejre is koncentrálnunk kell. El sem hiszem hogy Camille megölte.

-Mi? Megölte? -kérdeztem.

-Nem emlékszel? -nevetett zavartan Adrien. Ahogy fölült az ágyba csörömpölést hallottam a padlón, ahogy valami lecsúszott az ágyról.

-Mi a...? -néztem le. Egy borosüveg gurult végig a padlón. Ahogy jobban szétnéztem magam körül rájöttem, hogy nem csak az az egy borosüveg van a padlón, hanem mégegy.

-Mi a franc történt? -kászálódtam ki az ágyból idegesen, amiből hamu potyogott ki, és rábukkantam egy-két elnyomott cigaretta csikkre is szerte az ágyon és az ágy mellett.

-Hogyhogy mi történt? Nem emlékszel semmire onnantól hogy fogságba estünk?

-De arra emlékszem hogy már nem vagyunk szuperhősök...

-Akkor az éjszakára se emlékszel? Pedig akkor még úgy élvezted. -mászott mellém Adrien és visszahúzta a vállamra a félig lecsúszott melltartópántomat miközben egy csókot adott a nyakamra és a vállamra.

-De... De... ittunk? És... cigiztünk? Miközben megint lefeküdtünk? De miért? Mi nem ilyenek vagyunk! Legalábbis én biztos nem.

-Úgy látszik mégis. De nekem nagyon bejött ez a Marinette.

-Én már nem emlékszem milyen voltam de nem, nekem biztos hogy nagyon nem jön be! Én nem szoktam inni és cigizni! És soha nem is fogok többé!

-Oké, te döntésed. -állt fel Adrien nyújtózkodva az ágyból. Megláttam, hogy egy-két helyen véres volt az amúgy eredetileg fehér lepedő.

Ránéztem Adrien hátára: tele volt mély karmolás nyomokkal.

-Te jó ég... Ez... Én voltam? -léptem oda a hátához és gyengéden megérintettem.

-Még az előző karmolások se gyógyultak be rendesen, de igen, rátettél még egy lapáttal, de elhiheted: erre nem nagyon tudtam figyelni hogy mennyire is fáj a hátam, szóval ne aggódj, semmi gáz.

-Azért ez nagyon durva. -sopánkodtam

-Nyugi, mondom: nincs semmi baj, de gyere most már menjünk suliba. -vette föl a földről az előző este oda dobott pólót és nadrágot, felvette a táskáját, beletúrt a hajába és egy cigarettát helyezett a szájába. Öngyújtó után kezdett kotorászni a zsebében, és ez az egész alig vett igénybe 3 percet, én végig csak álltam mint egy szobor; mozdulatlanul, szótlanul és néztem ahogy a cuki, szelíd modellfiúból hogyan lett egy romhalmaz.

Miután már egyet beleszívott a cigibe föl kellett eszmélnem hogy nekem is készülődnöm kéne, kivettem a szekrényemből egy shortot, pólót és gyorsan magamra kaptam. Kb. 2 percünk volt beérni, úgyhogy csak átfésültem a hajam, és én is felkapva a táskám rohantunk le. Mégcsak időm se volt megnézni magam a tükörben, csak az iskolában láttam meg magamat véletlenül a terem üvegajtajában: A szemem alatt hatalmas karikák voltak (árulkodva arról hogy nem sokat aludtam) és a fekete elkenődött szemfesték is csak ezt hangsúlyozta.

-Jézusom... -dünnyögtem magamnak és bevánszorogtam a terembe lehajtott fejjel, és véletlen Chloéba ütköztem

-Mit tettél az én drága Adrienemmel? Mi lett belőle? Hogy néz ki? Ki nem bírja venni a cigit a szájából, lóg rajta ez a szar póló mintha nem is tudom mi lenne vele! -sipákolt.

-Nincs most ehhez türelmem hogy itt kiosszál. -mondtam fáradtan és eltoltam az utamból.

-Tudod mit? Tartsd meg magadnak, összeilletek, ugyan olyan undorítóak vagytok mindketten! -folytatta felháborodottan.

-Na, csitulj, csitulj Chloéka... -avatkozott közbe Adrien a -szerintem- lehető legflegmább stílusban

Amikor leültünk a helyünkre láttam ahogy Nino rendesen kérdőre vonja Adrient de ő csak egy-egy szót válaszol, vagy csak vállat von.

A tanórák után Adrien ahogy kiért az iskolából leült a suli fala mellé és természetesen megint rágyújtott. Nem tudom mi történt velem: teljesen együtt éreztem vele, nem akartam lecseszni, összeveszni vele, csak vele lenni.

Leültem mellé, de rám se nézett csak beszélni kezdett:

-Nem vagyunk már szuperhősök. Nem vagyunk senkik. Nem vagyunk fontosak.

-De te... Modell vagy. -szóltam

-Elhitted nagyon. -nevetett kínjában-már nem vagyok az. Azt csak apám akarta, de már le se szar. A családom az úgy... Semmi. -legyintett

Válaszul csak nagyot sóhajtottam, és felhúztam a lábaim, és a kezembe temetve az arcomat a térdemre hajtottam fejemet.

-Igazad van. -mormoltam-nekem se olyan mint régen volt.

-Tudom. Minden a lehető legrosszabb. Nem tudom miért, csak... Elvesztünk. -rántott egyet a vállán

-Kaphatok egy szál cigit? -emeltem föl a fejemet.

Erre Adrien elmosolyodott: úgy ahogy 'nem szeretem', mert attól a mosolyától mindig rendesen elpirultam: ahogy lehajtotta a fejét, és ahogy felnézett rám a mély zöld szemeivel, ahogy fél oldalra felhúzta a száját; olyankor mindig "meghaltam".

-Még szép hogy kaphatsz. -csókolt meg: ez kellett nekem azután a 'gyilkos mosolya' után, és ezért kénytelen voltam megölelni.

Elővett egy cigit, a számba rakta és meggyújtotta.

-Most egész pontosan mi van anyukáddal meg apukáddal? -kérdeztem kissé félve, mert nem tudtam hogyan fog reagálni.

De egyáltalán nem lett se ideges, se zaklatott, vagy legalábbis nem akarta mutatni ezt.

-Semmi. Anya elutazott: megint semmit nem tudok róla. Apa meg... Nem tudom. Csak van. Szóval ha te nem lennél, rohadtul egyedül lennék. -ám ezt éppen hogy elmondta csörögni kezdett a mobilja

-Ki az? -kérdeztem.

-Nincs szám... Én föl nem veszem. -dobta vissza a telefonját a táskába

-De vedd fel! Lehet hogy fontos. -vettem elő gyorsan a telefonját és a kezébe nyomtam

-Jó, de csak miattad. -vette föl

-Adrien? -hallottam amint szól bele egy női hang.

-Ki maga? -kérdezett vissza flegmán Adrien.

-Én vagyok az kicsim! Az édesanyád! -szólt újra a meghatottságtól remegő női hang.

-Anya? Honnan tudod a számom? És mi van? Hol vagy? -kerekedett ki Adrien szeme az izgalomtól, s anyját kérdésekkel bombázta.

-Itt, Párizsban, a repülőtéren. Visszajöttem, mert szeretlek, és azért mert apáddal összevesztünk attól még te fontos vagy és nem akarlak megint évekre elveszíteni!

Ám ekkor Adrien újra elkomorodott:

-Szerintem nem akarsz te engem látni. És szeretni se nagyon. Menj vissza ahonnan jöttél...

-Miért mondod ezt, Adrien?

-Anya...Már nem vagyok az aki régen. Már nem vagyok többé se szuperhős, se modell. Se senki. Csak egy egyszerű szemétláda-. -ez volt Adrien utolsó szava, letette a telefont

-Most ez mi volt? Anyukáddal újra találkozhatnál, talán sikerülne megint normálisan élni, családban erre... Elengeded ezt a lehetőséget is. -mondtam értetlenül

-Már nem kell család. Te kellesz. -ölelt át

"Istenem, mi lett... Mi lett belőlem? Belőle? Az életünkkel? Ki segít rajtunk? Én így nem tudok élni!"

Gondoltam kétségbeesetten, miközben szorosan visszaöleltem.

-Shh, nem lesz semmi baj. -simította meg Adrien a hajamat, mintha a gondolataimban olvasott volna

-Mi lesz velünk? -kérdeztem elcsukló hangon.

-Megoldjuk. -mondta biztatóan Adrien, holott kettőnk közül ő volt az aki kevésbé bízott bármi jóban is. 

18. fejezet

Másnap reggel megint fáradtan és gyötörten ébredtem de ezúttal Adrien nélkül; aznap otthon aludt. Szörnyen egyedül éreztem magamat, most már Tikki se volt hogy vele beszélgessek, anyának és apának pedig rengeteg dolga volt, és mitagadás: nem is akartam hogy ők segítsenek, inkább próbáltam kerülni őket.

Amikor beértem a suliba Mrs. Bustier állított meg és behívott az igazgatóhoz, ahol már Adrien ott volt. Nagy szerencsének tartottam, hogy nem tegnap lettünk behívva, mert én már valamennyire rendbe tettem magamat, igaz csak külsőre, de ez is számított valamit. Adrien ugyan olyan nyúzott volt mint tegnap.

Amikor beléptem meg se szólaltam, se köszönés, se semmi, csak értetlen tekintettel néztem körbe. Adriennel mintha csak összeragadt volna a tekintetünk értetlenül néztünk egymásra, hogy "mégis mi folyik itt?".

-Üljön le Marinette. -mutatott az igazgató egy székre ami Adrien mellett volt

-Miért vagyunk itt? -kérdeztem. Nem konkrétan Mr. Damoclestől, csak úgy kimondtam.

-Először is azért, mert az iskolában és annak területén tilos a dohányzás. Másodszor pedig azért, mert segíteni szeretnék magukon.

-Nekünk nem kell segíteni. -mondta Adrien

-Dehogynem. Csak nézzenek magukra. Főleg maga, Adrien Agreste. Mintadiák volt, egy sikeres modell, most meg... Úgyhogy elküldöm magukat pszichológushoz.

-Még csak azt kéne! -háborodtam föl.

-Nézzék... Ez egyáltalán nem normális amit most tesznek. Ha családból nem segítenek a pszichológusnak kell. Kérem jöjjenek vissza délután, mert most már mindjárt becsöngetnek. Elmehetnek.

Órák után az igazgatói irodába akartam indulni de Adrien megfogta a karom hogy megállítson:

-Hova mész?

-Hát, Mr. Damocles azt kérte délután menjünk vissza.

-Ugye nem komoly hogy vissza mész?

-De...

-Ne viccelj, menjünk el innen, mondjuk hozzánk. Tudok én jobb programot is mint az igazgató szent beszédét hallgatni a dilidokikról meg hogy elmondja hogyan kéne élnünk. -csúsztatta le a kezét a fenekemhez.

-De tényleg segítségre lenne szükségünk... -haboztam

-Dehogy van.

Nem volt kedvem tovább veszekedni, kitéptem magam Adrien karjai közül és elindultam az igazgatói iroda felé.

-Marinette! -hallottam Adrien egyszerre felháborodott és csalódott hangját.

Nem szóltam vissza semmit, odamentem az ajtó elé, és illedelmesen bekopogtam, és miután bementem megpróbáltam a legjobb formámat mutatni.

-Üdvözlöm újra itt, Marinette. Adrien hol van? -köszöntött Mr. Damocles

-Nem tudom, biztos hamarosan jön. -hazudtam

-Rendben, akkor várjunk egy kicsit.

Ezután egy rettentően kínos, 10 perc néma csend következett amíg csak vártunk. Vártunk egy olyasvalakire, akiről tudtam hogy soha nem jön el, de most már nem mondhattam el. Végképp nem.

-Hát jó, nem várunk tovább. Jöjjön Marinette a pszichológus szobába.

Annyira nem volt vészes, csupa sablonos dolgokról beszéltünk a pszichológussal, nem értettem ettől hogy tud majd jobban megismerni és segíteni, de én tényleg meg akartam gyógyulni. Hiányzott a régebbi, pár hónappal ezelőtti életem. Tudtam, hogy teljesen már úgyse kaphatom vissza azokat az időket, de ha már Katica nem lehettem, akkor legalább a magánéletemet szerettem volna tisztázni. De ez egyedül, Adrien nélkül nem ment, ő viszont hárította a segítséget.

Otthon, délután könnyes szemekkel olvasgattam Alya még mindig lelkesen íródó Katica blogját, amikor csörögni kezdett a mobilom: Adrien volt az.

-Na milyen volt az orvosnál, rossz mi? -szólt bele a telefonba amint fölvettem.

-Nem igazán. Te is kibírtad volna. Te tényleg nem akarsz meggyógyulni?

-Nem vagyok beteg. Az idő majd úgyis megold mindent. Addig is, lehet ám élvezni ezt az életet is!

-Ezt? Amiben semmi rendszer? Amiben csak a pia, cigi és a mindenhonnan ellógás a főszerep?

-Hát persze. Nem jössz át? Nincs itthon senki. Tudnánk 'hangoskodni' tudod mivel...

-Én nem akar...

-Vagy házi feladatot kell írnod? -szólt gúnyos hangon.

-Képzeld nem! -mondtam utálattal.

-Haha, csak viccel...

-Nem érdekel! Bunkó... -csaptam le a telefonom az ágyamra

De aztán pár perc múlva újra csörögni kezdett a mobilom. Megint Adrien volt az.

-Mi van, kifelejtettél az előző beszélgetésünkből még egy gúnyos mondatot? -kérdeztem idegesen.

-Ugyan már Marinette, nem tudom mi a bajod. Csak viccelődni próbálok. Kimosta belőled a humort a pszichológus?

-Mondtam már hogy nem volt semmi baj az orvosnál, és nagyon boldoggá tenne ha ezt végre felfognád!

-Hallod, a kutyámmal nem beszélnék így... Mégis mi ez a mérhetetlen utálat a hangodban?

-Az hogy utálom ezt az új életet. És ezt az új Adrient is...

-Aha persze így is meg lehet oldani. Végeztem is veled...

-Tudod mit, jobb is! Én olyan akarok lenni mint régen, te viszont nem. Így semmi nem is működhetne. -raktam le a telefont

Körbenéztem az üres szobámban, de nem sírtam, pedig most végképp senkim nem volt már. Lefeküdtem az ágyamra és rajzolgatni kezdtem Katica és Fekete Macska jelmez által inspirált ruhákat. Az a nap járt az eszembe, amikor Tikkivel beszélgettem a tervezgetés alatt arról hogy lebukom majd... És ahogy Adriennel minden elkezdődött.

Tudtam hogy ezek mind már csak emlékek maradnak. De most nem fájt annyira. Csak meg akartam gyógyulni, és kibékülni a szüleimmel, hogy újra olyan legyen a kapcsolatunk mint régen. Alig vártam már a következő beszélgetést a pszichológussal, jó volt valakinek kiönteni a lelkem úgy hogy nincsenek előítéletei velem szemben mert nem igazán ismer.

Egyszer csak anyukám hangját hallottam meg:

-Feljöhetek, kicsim?

-Persze... -csuktam be a füzetemet, és egy műmosolyt erőltettem az arcomra.

-Marinette... Ma felhívott az igazgató, hogy elküldött téged a pszichológushoz. Észrevettem, hogy távolságtartó vagy velünk, szüleiddel, de azt nem gondoltam hogy baj van. Szeretném ha mindent elmesélnél, mert most nagyon rossz anyának érzem magam, hogy nem törődtem veled.

-Anya... Te semmiről nem tehetsz. Én távolodtam el tőletek tudatosan. Azt hittem, már annyira felnőtt vagyok hogy egyedül kezelek mindent. Hogy lehet egy igazi szerelmi életem. -mondtam, egyre halkabban és elcsukló hangon, és akár hogy erőlködtem már a műmosoly se ment, sőt, megtelt a szemem könnyel; nehéz volt beszélni a valóságról és a hibáimról.

-Ezen szinte minden tini átesik, de a minden napos ivás és dohányzás... Mi történt?

-Nem akarok úgy beszélni mint egy 4 éves hogy "Ő kezdte!", de most muszáj lesz ezt mondanom. Ő kezdte. Adrien. Vett cigit és piát egy jobb hangulat érdekében, én meg vakon követtem őt. Aztán rászoktunk, és onnantól már a hangulat nem jó, hanem rossz volt, és ez mindennek a rovására ment. És most látod mi történt velem, mégse én szívtam meg jobban. Adrien sorra szerzi az iskolában az 1-eseket, intőket, felhagyott a modellkedéssel és vívással, ráadásul velem is összeveszett. Olyan dolgok történnek vele, hogyha nem ismerném még akkor is sajnálnám. De ő még meggyógyulni se akar. Szóval ez történt velünk.

-Jaj kislányom, nagyon sajnálom. -ölelt át anya.

-Ne sajnáld, mert már semmi baj, és teljesült egy kívánságom. Kibékültem veled.

-Kicsim, nem is voltunk összeveszve. De nekem akár mikor szólhattál volna, hogy baj van. De azt hittem ez természetes. Ha nem haragszol most megyek, biztos vannak a vevők a boltban.

-Semmi baj, menj csak.

Miután anya elment, elgondolkoztam azon, hogy valójában minden olyan lett mint régen. Boldog voltam, de mégis szomorú. Én azt a "régen"-t akartam amikor szuperhős voltam és Adriennel együtt voltam. Elhatároztam, hogy mindent rendbe fogok hozni, habár fogalmam se volt hogy hogyan, és szó szerint féltem Adrientől a kiszámíthatatlansága miatt, de még mindig szerettem...

19. fejezet

Kedves Naplóm!

2 napja nem eszem és alszom... Rég éreztem magam ilyen rosszul, sose gondoltam volna hogy egyszer így fogok érezni. Mindig Adrien utolsó szavai járnak a fejemben, hogy "Végeztem is veled."

Nagy sóhajjal becsuktam a naplómat és remegő kézzel megfogtam a telefonomat, hogy felhívjam Adrient de egyszerűen képtelen voltam rá. Pedig ez lett volna az egyetlen lehetőségem hogy beszéljek vele, mert már nem is járt be az iskolába. Aztán ahogy csak tétlenül bámultam a telefont hirtelen megcsörrent, amitől úgy megijedtem hogy majdnem eldobtam, ugyanis Adrien volt az. Egy kicsit vártam, de aztán felvettem boldogan, hiszen esélyt láttam ebben az egészben arra hogy újra közel kerülünk egymáshoz.

-Szia Marinette. Azt hiszem egyszer nálad maradt az egyik pólóm. Átmehetek érte?

-Adrien... Ezért hívtál? Persze hogy jöhetsz!

-Ne haragudj, nem tudtam hogy természetes hogy csak úgy átjárnak hozzád az exeid...

-Az exeim? -mondtam elcsukló hangon. Nem is volt még egy exem se, és nem akartam hogy Adrien meg az legyen.

-Igen azok. Na akkor megyek.

Pár perc múlva meg is érkezett Adrien. Még csak 4 napja hogy nem láttam de szinte teljesen megváltozott. A jó irányba. Már majdnem úgy nézett ki megint mint az összeomlása előtt. A nyakába akartam ugrani és megcsókolni, de tudtam hogy nem szabad.

-I-igazából nem is tudom hol van a pólód amit keresel... -szóltam halkan

-Igazából nem is hagytam itt pólót.

-Mi? Nem értelek...

-Csak... Látni akartalak. Marinette, én nem tudok mit csinálni ezzel, de szeretlek. Tudom hogy te már utálsz engem, mert mindig eszembe van ahogy mondod: "Utálom ezt az új életet. És ezt az új Adrient is."

-Én-én...-csak hebegtem össze vissza, majd végül kinyögtem-nem gondoltam komolyan! Szeretlek!

Adrien közelebb lépett hozzám és szorosan megölelt.

-Én is szeretlek. És ne haragudj rám hogy ilyen lettem és magammal rántottalak.

-És most mi van veled? Sokkal jobban nézel ki, és megint olyan kedves vagy...

-Rengeteget gondolkodtam. Elfogadtam hogy nincs családom, és nem vagyok szuperhős. És ez csak azért ment ilyen könnyen hogy elfogadjam, mert te még itt voltál nekem mint remény, mert szerelmes vagyok...

-Igen, én itt vagyok neked és itt is leszek örökre!-csókoltam meg könnyes szemmel.

-Most már tényleg nem is zavar hogy nem lehetünk szuperhősök, csak éljünk úgy mint két átlagos ember akik iskolába járnak és imádják egymást.

-Hát, nekem nincs ellenemre. -mosolyodtam el

Erre válaszul ledöntött az ágyamra és hosszan csókolni kezdett. Kezei lecsúsztak egészen a fenekemre.

Hirtelen ezt az egészet megtörte valami hangos csipogás.

Az ébresztőm volt az.

Az egész csak egy álom volt...

-Nem hiszem el! -csaptam könnyes szemmel agresszívan az ágyamra-a legrosszabb az egészben az hogy tényleg nem ettem két napja. Még jó hogy aludni tudtam...

Elkezdtem készülődni közben halkan morogtam az orrom alatt:

-Még hogy itt hagyta a pólóját én meg nem mondtam hogy nem is. Tudhattam volna hogy álom. Mert az ilyen túl szép hogy igaz legyen.

Viszonylag hamar kész lettem és besétáltam a suliba.

Az álomból az is igaz volt, hogy Adrien nem járt be, de a legnagyobb meglepetésemre ma ott volt. De ugyan olyan rossz állapotban mint eddig volt.

A földet bámulva szótlanul sétáltunk el egymás mellett.

Egyszer csak Chloé libbent elő és megcsókolta Adrient, ő pedig boldogan átölelte.

-De hát... Ő mondta hogy undorító Adrien hogy így tönkrement! Mi a franc történik? -gondoltam magamban és zaklatottan sírni kezdtem, hiába próbáltam visszafojtani. Ráadásul még Alya se volt suliban, mert pár napja lebetegedett, így eléggé el voltam veszve.

Ahhoz képest hogy egy osztályba járunk elég jól sikerült kerülnünk egymást Adriennel, de suli után pont szembe találkoztunk.

-Helló...-szűrte ki a fogai közül kelletlenül.

-Szia...-feleltem hasonló módon.

-Várj Marinette!

-Nem érek rá. Vagyis rád. Sok boldogságot Chloéval. Tudod kit sajnálok? Chloét. Hiába utálom, le fogod húzni szegényt őt is a te szánalmas beteg szintedre. -mondtam szemrehányóan

-Hát kösz, ez jól esik...

-Fáj az igazság?

-El akartam mondani hogy tegnap elkezdtem pszichológushoz járni, és most már suliba is.

-Minek akartad elmondani?

-Csak úgy mert tu... Tudod mit Dupain-Cheng? Hatalmas szemét vagy! Ha tényleg ennyire megutáltál egy szót se váltok veled többet! -viharzott el idegesen

-Ezt jól elrontottam. Miért beszéltem így vele? -gondoltam magamban megbánóan.

Aztán rájöttem azért, mert borzasztóan zavar hogy Chloéval van együtt. 3 napja szakítottunk és máris vele van, nyilván már legalább 2 napja. Úgy éreztem lecserélt. Ráadásul pont rá.

Szomorúan hazasétáltam és ledőltem az ágyamra. A plafont bámulva gondolkoztam azon hogy hogyan tudnám megoldani ezt az egészet. Végül minden mentő gondolatom hülyeségnek ítéltem ezért úgy döntöttem hogy hagyom az egészet. Elkönyveltem az egészet egy szép emléknek, az első szerelmemmel hogy együtt lehettem és hogy megtapasztalhattam milyen egy igazi (többnyire) felhőtlen boldogság.

Hiába próbáltam ezekkel a gondolatokkal lezárni a dolgot, de másnap az iskolában megint nagyon felkavart az újdonsült párocska látványa. Chloé egész nap Adrien nyakán lógott, és Adrient ezt kicsit se zavarta. Sőt... Úgy láttam mintha büszke lenne hogy a polgármester lánya a barátnője aki valóban szexi és szép, sokkal merészebb és szórakoztatóbb társaság mint én.

Őket figyeltem egy padról az udvaron amikor egyszer csak mellém ült Nathaniel.

-Helló... -köszönt

-Szia! Mi a helyzet?

-Velem semmi, viszont láttam hogy nincs itt Alya se és most így elég magányos vagy Adrien nélkül. Mi törtét amúgy veletek?

-Áh, hosszú... De a lényeg hogy Adriennek véletlen azt mondtam hogy utálom ezt az új Adrient és ezért szakított velem.

-Véletlen?

-Hát... Igazából tényleg ezt gondoltam de nem lett volna szabad mondanom. Vagyis úgy tűnik mégis. Csak 1-2 nap alatt nem alakulhat ki annyi mint most Chloé és Adrien között.

-Dehogynem. Úgy hogy mindkettő rosszul érzi magát és azt hiszik most ha összejönnek rendben lesz.

-Chloé miért érzi magát rosszul?

-A nővére miatt hogy elutazott.

-Mi? És te ezt honnan tudod?

Erre zavartam megvakargatta a tarkóját.

-Hát én... Na most mennem kell, szia! -viharzott el.

-Ez egyre furább... -mondtam magamnak, de annyira nem is érdekelt, inkább csak az hogy Adrien és én közöttem egyre csak romlik a helyzet.

Épp hazaindultam volna amikor Adrien állta el az utamat.

-Gyere csak beszélnünk kell.

Erre csak némán bólogattam és követtem.

-Figyelj... Igazából nem járok ám Chloéval. Csak tesztelni akartalak, hogy tényleg utálsz-e. Mert ha nem utálnál valamit csináltál volna. Ráadásul komolyan fájt milyen bunkó voltál velem. Szóval, csak ennyit akartam és most légyszi ne ordíts le... Szia. -indult is el

-Micsoda? Ez most komoly? -siettem utána.

-Igen.

-De hát... Én mit tehettem volna? Álljak elétek hogy ne járjatok már légyszi? Vagy mi? Ez egy rossz teszt volt! És Chloé hogy ment ebbe bele egyáltalán?

-Úgy hogy a barátom. És mivel tudja hogy soha nem jövök vele össze szerinted hogy örült neki hogy még ha nem is igazából de járhat velem? És sajnálom hogy rossz terv volt de gondolom ez is bevált.

-Nem vált be, mert nem utállak! Idegesít már ez a szenvedés most már egyre jobban mert nem tudom mi van most. Te mit érzel, gondolsz meg ilyesmi... Mert én mindent nagyon megbántam, és akkor azért voltam veled olyan bunkó mert felidegesített hogy Chloéval vagy. Szóval mondom, rossz teszt volt.

-Hogy én mit érzek? Amit eddig is. Semmi nem változott. Én szeretlek. És örülök hogy te se utálsz.

-Nem csak hogy nem utállak. Én is szeretlek. Komolyan! Remélem elhiszed... -bámultam zavartan a földet és közbe köröket rajzoltam a porba a cipőorrommal.

-Akkor jó. De most már tényleg megyek, szia!

-De hé! Most akkor... Nem kezdjük újra?

-Nem tudom merjem-e. Tényleg nem akarlak lehúzni, még járok egy ideig az orvoshoz aztán meglátjuk.

Nem igazán mondhattam semmit mert ez is jobb volt mint a semmi.

-Rendben. -mosolyogtam. -megölelhetlek azért...?

Erre válaszul szorosan átölelt és egy puszit nyomott a hajamra.

Én erre magam se értem miért de elpirultam. Csak pár nap hogy nem vagyunk együtt és máris minden elölről kezdődik.

Egész reményteli voltam de amikor már eltelt 2 hét kezdtem kissé türelmetlen lenni. Minden nap azt vártam hogy Adrien odajön hozzám és megkérdezze hogy újra járunk-e. Már eléggé jól nézett ki nem nézett ki valami depressziósnak, egyre többet szórakozott az iskolába. Már csak a cigiről nem szokott le de ettől még beszélhetett volna velem.

Már kezdtem azt hinni, hogy csak megnyugtatásul mondta hogy majd még újra kezdhetjük meg hogy szeret.

Aztán egyik nap amikor a parkban ülve rajzolgattam egyszer csak megjelent mellettem.

-Öhm, szia! -pattantam föl a padról.

-Szia. Azt hiszem most már elég jól vagyok. És mivel tartom a szavamat na meg azért mert nagyon hiányzol, szeretném megkérdezni, hogy... Lennél újra a barátnőm?

Sejtettem, vagyis reméltem hogy ezt fogja kérdezni, de teljesen elvörösödtem, ezért lehajtott fejjel közöltem boldogan:

-Igen!

Erre megfogta az államat, felemelte a fejemet és megcsókolt. Jól esett hogy nem tett megjegyzést arra hogy már megint egy zavarba jövős félszeg nyuszi lettem, és ezért magabiztosan visszacsókoltam. Szorosan magához ölelt de mivel nem akartam hogy érezze mennyire hevesen ver a szívem magunk közé tettem a kezem. Ugyan úgy éreztem magam mint az elején, és végülis nem volt olyan rossz újra szerelembe esni az álompasimba.

-Annyira köszönöm hogy vártál rám és ha nem szakítunk nem mentem volna orvoshoz mert akkor nem lett volna miért vagyis hogy kiért meggyógyulnom.

-Ne köszönd már egy igazi bunkó voltam. Viszont bocsi ha megint ilyen... Fura vagyok. -mutattam a rákvörös arcomra. -csak... hát...

-Ugyan már, annyira aranyos vagy!

-Na mit csináljunk? Felmegyünk hozzám? -Próbáltam terelni a témát.

-Hát felőlem. Amit csak szeretnél. Mostantól semmi nem érdekel csak te. -karolta át a derekam

Hihetetlen boldog voltam, és most már tényleg úgy éreztem semmi rossz nem jöhet.